A kényszerbeteg

„fél olyasmitől, amitől nem kellene félni, elmélkedik olyasmiről, amiről felesleges elmélkedni, meg van győződve a dolgok félelmetességéről, noha nem kellene tőlük félni, és nem létező dolgokat érzékel.”

írta 1080-ban Constantinus Africanus (id.: Németh Attila: Kényszerbetegség és határterületei. Filum. évszám nélkül,  21.o.)

Az eszével tudja, hogy ezek a félelmek alaptalanok, és iszonyúan szenved a szorongástól.

Szokásaink általában megkönnyítik és megszépítik az életünket, de ha eluralkodnak rajtunk, akkor kényszerré, saját börtönünkké válnak, és ördögi körként működve, lassan, alattomosan teszik egyre lehetetlenebbé a szabadulást, és nehezebbé a mindennapokat.

A precíz, pontos, szorgalmas ember sok tanár, főnök, munkaadó álma, és adott esetben nehéz lehet megállapítani, hogy a fenti tulajdonságok a jól neveltség következményei-e, vagy pedig egy olyan emberről van-e szó, aki szélsőséges rabja a szokásainak és a saját maga felállította szabályoknak.

A környezetnek akkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, amikor a családtag, a barát, a kolléga

• túl hosszú ideig bizonyos jól begyakorolt rituálék alkalmazásával mossa a kezét,
• amikor jelentősen megemelkedik a vízszámla a hosszas tisztálkodás miatt,
• amikor nehézséget okoz átlépni egy küszöböt,
• x-szer le kell ellenőrizni hogy el vannak-e zárva,
• ki vannak-e kapcsolva,
• be vannak-e csukva a dolgok,
• és evvel megsokszorozódik az egyes hétköznapi cselekedetekre fordított időmennyiség,
• amikor a tárgyaknak, eseményeknek, mindig ugyanolyan sorrendben kell következniük, elhelyezkedniük
• amikor valaki katasztrófáktól retteg,
• szélsőségesen aggódik mások esetleges betegsége, halála miatt, ha ez vagy az történik, vagy nem történik, stb.